Bár csak munkanapokra akartam korlátozni a blog írást, a mai nap annyira az Mlamp jegyében telt, hogy gondoltam egy merészet, és azt mondtam magamnak, miért ne?!
Reggel a kislányom elsétált az unokatesójával, nagyszülői felügyelet mellett az állatkertbe, engem Bori felkapott a kapuban és már rohantunk is az Ecserire. Több mint két órát shoppingoltunk, a legutolsó asztalnál, Jutka nénit levettük még egy ronda sporttáskára, bár annyi pénzt hagytunk nála, hogy adta ő magától, szélsebesen. Hogy én mennyire szeretek a szemétben és a kicsit is kicsinosított szemétben könyékig turkálni, és minden szombatot dörzsölt üzletasszonyként megélni… De az érzést inkább szolgáltatásként adják az árusok – mindenkinek jár egy illúzió.
A piac külső körpályáján kipakolt asztaloknál nem is jutottunk tovább, semmit nem láttunk a belső utcák apró „boltjaiból”, amelyekből mindig próbálom belőni melyik volt a Mamáé, szerintem kéthetente másik előtt tisztelgek.
Lendületesen és határozottan haladtunk előre, csak egyszer vonta el a figyelmem egy megjelenésre kiárusításnak tetsző műanyag rekeszek tömege, de túl fancy volt a hulladék, hogy jobban bele merjek merülni. Meg aztán egyszer sem jelentkezett senki, amikor tétován megálltam egy-egy Hummel figura előtt – nem jellemző. Csodaszép kalászos tányérokat vettem, háború előtti Gránit, azt hiszem, azoknak örülök most a legjobban. Persze a 6 személyes, hiánytalan fekete Bavaria kávéskészlet a legkomolyabb, de mégis a hülye búzavirágos nyert.
A 6-i bejegyzésben említett tolvaj tegnap délután visszanézet hozzánk, de szerencsésen kidobtam a francba. A piszok csirkefogót.
